Református Énekek VII.
2008. június 29. vasárnap 19:30Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem
(folytatás az előző oldalról)
Arany János karnagyunk gondolatai a Református Énekekről
Az Istenhez szóló ének szűkebb otthona a szív, amelyből fölfakad és amelynek moccanásait titokzatos pontossággal ragadja meg és önti hangokba. Az Istenhez szóló ének tágabb otthona a templom, ahol az egyes szívek moccanásai a gyülekezet ajkán pecsételődnek közös szándékká. Ám mi dolga van az Istenhez szóló éneknek a világi koncertteremben?
A történelmi méretű válsághelyzeteket, épp úgy, mint a legszemélyesebb belső válságokat, kétféleképpen lehet megoldani: Az egyik megoldás a gordiuszi csomót kettévágó Nagy Sándoré, a másik pedig a kisemberé, aki a leghétköznapibb, egyszerű gesztus – egy mosoly, egy érintés – révén lesz úrrá egy-egy kezelhetetlennek látszó konfliktuson. A történelmi méretű cselekedet a történelmi méretű személyiségek osztályrésze: ilyen óriás az új egyházat és új Isten-szemléletet létre hozó Kálvin vagy Luther, a Bibliát lefordító Károlyi Gáspár, vagy a zsoltárfordítás címén egy csapásra költői nyelvet teremtő Szenci Molnár Albert. Nekünk, kisebbeknek, a közösségnek a másik megoldás jut: az imádság és az ének. Egyéniség és közösség; egyik a másik nélkül nem boldogul. Az egyéniség csak akkor hat, ha igazságát a közösség kiáltja világgá; a közösség viszont néma, ha az egyéniség az üzenetet nem csempészi az ajkára.
Az emberi közösségek okkal törekednek rá, hogy életüket s cselekedeteiket nagyobb időbeli távlatokban is elhelyezzék. Innen a szokás, hogy a jeles tetteket, eseményeket vagy személyeket évfordulók számlálása és megünneplése útján tartjuk emlékezetünkben. A Krisztus születése utáni 2008. év szép hazai közmegegyezés alapján a Biblia éve, ám a magyar református zeneélet számára emellett is találtatik említésre méltó évforduló: Két jelentékeny egyházi muzsikusunk, Csomasz Tóth Kálmán himnológus és Máté János orgonista-karnagy haláláról emlékezünk ebben az évben, mely egyben zenetörténeti jubileum is. Éppen 60 esztendővel ezelőtt, 1948. október 31-én jelent meg a háború után újjáalkotott Református Énekeskönyv.
Történelmi méretű válsághelyzetben volt részünk elégszer. Ilyen volt az alig megszerzett demokrácia elvesztése 1948-ban, s alig tagadható, hogy a jövő ilyen helyzetnek fogja nevezni azt az időt is, melynek most átélői, elszenvedői vagyunk. Mégis: a Művészetek Palotája és a Nemzeti Hangversenyterem a Böszörményi testvérek hat évvel ezelőtt megfogalmazott és bátran megvalósított ötletének eredményeképpen idén is helyet ad a magyar református énekkincs ünnepének, s vendégül látja mindazokat, akik ezt a kincset boldogan birtokolják és osztják meg másokkal. Aki tiszta szívvel énekel, az hangjával templomot épít maga köré. Boldog ember az, akiben elegendő bizakodás van, hogy építsen. Övé a jövő.
Arany János
Az Istenhez szóló ének szűkebb otthona a szív, amelyből fölfakad és amelynek moccanásait titokzatos pontossággal ragadja meg és önti hangokba. Az Istenhez szóló ének tágabb otthona a templom, ahol az egyes szívek moccanásai a gyülekezet ajkán pecsételődnek közös szándékká. Ám mi dolga van az Istenhez szóló éneknek a világi koncertteremben?
A történelmi méretű válsághelyzeteket, épp úgy, mint a legszemélyesebb belső válságokat, kétféleképpen lehet megoldani: Az egyik megoldás a gordiuszi csomót kettévágó Nagy Sándoré, a másik pedig a kisemberé, aki a leghétköznapibb, egyszerű gesztus – egy mosoly, egy érintés – révén lesz úrrá egy-egy kezelhetetlennek látszó konfliktuson. A történelmi méretű cselekedet a történelmi méretű személyiségek osztályrésze: ilyen óriás az új egyházat és új Isten-szemléletet létre hozó Kálvin vagy Luther, a Bibliát lefordító Károlyi Gáspár, vagy a zsoltárfordítás címén egy csapásra költői nyelvet teremtő Szenci Molnár Albert. Nekünk, kisebbeknek, a közösségnek a másik megoldás jut: az imádság és az ének. Egyéniség és közösség; egyik a másik nélkül nem boldogul. Az egyéniség csak akkor hat, ha igazságát a közösség kiáltja világgá; a közösség viszont néma, ha az egyéniség az üzenetet nem csempészi az ajkára.
Az emberi közösségek okkal törekednek rá, hogy életüket s cselekedeteiket nagyobb időbeli távlatokban is elhelyezzék. Innen a szokás, hogy a jeles tetteket, eseményeket vagy személyeket évfordulók számlálása és megünneplése útján tartjuk emlékezetünkben. A Krisztus születése utáni 2008. év szép hazai közmegegyezés alapján a Biblia éve, ám a magyar református zeneélet számára emellett is találtatik említésre méltó évforduló: Két jelentékeny egyházi muzsikusunk, Csomasz Tóth Kálmán himnológus és Máté János orgonista-karnagy haláláról emlékezünk ebben az évben, mely egyben zenetörténeti jubileum is. Éppen 60 esztendővel ezelőtt, 1948. október 31-én jelent meg a háború után újjáalkotott Református Énekeskönyv.
Történelmi méretű válsághelyzetben volt részünk elégszer. Ilyen volt az alig megszerzett demokrácia elvesztése 1948-ban, s alig tagadható, hogy a jövő ilyen helyzetnek fogja nevezni azt az időt is, melynek most átélői, elszenvedői vagyunk. Mégis: a Művészetek Palotája és a Nemzeti Hangversenyterem a Böszörményi testvérek hat évvel ezelőtt megfogalmazott és bátran megvalósított ötletének eredményeképpen idén is helyet ad a magyar református énekkincs ünnepének, s vendégül látja mindazokat, akik ezt a kincset boldogan birtokolják és osztják meg másokkal. Aki tiszta szívvel énekel, az hangjával templomot épít maga köré. Boldog ember az, akiben elegendő bizakodás van, hogy építsen. Övé a jövő.
Arany János