KODÁLY Zoltán: Öregek

Weöres Sándor Öregek című versét 15 évesen írta, Kodály Zoltán mesternek ajánlva.

Oly árvák ők mind, az öregek.

Az ablakból néha elnézem őket,

hogy vacogó szélben, gallyal hátukon

mint cipekednek hazafelé –

vagy tikkadt nyárban, a tornácon

hogy üldögélnek a napsugárban –

vagy téli estén, kályha mellett

hogyan alusznak jóízűen –

nyujtott tenyérrel a templom előtt

úgy állnak búsan, csüggeteg,

mint hervadt őszi levelek

a sárga porban.

És ha az utcán bottal bandukolnak,

idegenül néz a napsugár is

és oly furcsán mondja minden ember:

„Jónapot, bácsi.”

A nyári Nap,

a téli hó,

őszi levél,

tavaszi friss virág

mind azt dalolja az ő fülükbe:

„Élet-katlanban régi étek,

élet-szekéren régi szalma,

élet-gyertyán lefolyt viasz:

téged megettek,

téged leszórtak,

te már elégtél:

mehetsz aludni...”

Olyanok ők,

mint ki utazni készül

és már csomagol.

És néha, hogyha agg kezük

játszik egy szőke gyerekfejen,

tán fáj, ha érzik,

hogy e két kézre,

dolgos kezekre,

áldó kezekre

senkinek sincsen szüksége többé.

És rabok ők már,

egykedvü, álmos, leláncolt rabok:

hetven nehéz év a békó karjukon,

hetven év bűne, baja, bánata –

hetven nehéz évtől leláncolva várják

egy jóságos kéz,

rettenetes kéz,

ellentmondást nem tűrő kéz

parancsszavát:

„No gyere, tedd le.”